~Prológus~

2016.január.20. 

Helló Hope!

 Pontosan 4 éve hogy a bátyám és persze saját magam jóvoltából megkaptam életem legjobb ajándékát, Titánt. 14 éves voltam. Egyesek szerint túl fiatal ahhoz hogy egy 2 éves lovat  gondozni tudjak. Tévedtek. E csoda nem csak 3 napig tartott. Az 50. napon is ugyanolyan lelkesen rohantam ki hajnali 4-kor hogy lecsutakoljam és megetessem életem szerelmét. Emlékszem az első években rettegtem attól hogy az elmúlt hónapokat csak álmodtam, hogy egyszer majd felkelek és csak egy üres istálló vár az udvar közepén. De nem így történt. Ahogy kitettem a lábam a házból és becsuktam az ajtót magam mögött egy nyerítés jelezte hogy, Titán, a lovam az istállójában vár. Ahogy beléptem a kis bokszába  fejét hozzám dörgölte én pedig könnyes arccal sörényébe túrtam. Igen, 60 nap után sem tudtam felfogni hogy most már lótulajdonos vagyok így állandóan könnyes szemmel közlekedtem az istállóból a házba, és a házból az istállóba. Aztán jöttek a döcögős hónapok. Elkezdődött Titán betörése. Fájdalmas volt azt kell mondjam. 2 borda és egy felkar töréssel ajándékozott meg Titán. De én annál jobban szerettem.

Pontosan  3 éve hogy a lovam kapott egy játszótársat. Atlasz kölyökkutya korában került hozzánk. Befogadtuk egy menhelyről. Nevezetesen a bátyám birtokolta a kutyust de egy nap kijelentette hogy közös állat így az etetésben nekem is segédkeznem kell. A segédkezésből rendszer lett, tudhattam volna hogy erre megy ki a játék. Így Zsombor csak sétáltatni vitte.... Egy darabig.. Aztán azt is nekem kellett csinálni. Persze nem esett nehezemre, ugyanis a sétákra hoztam lovam is és észveszejtő versenyeket rendeztünk a játszótereken.
Pontosan  2 éve hogy a falunk béli kocsma a magasba repült s mi Zsomborral árvák lettünk. Én épp terepen voltam Titánnal és Atlasszal, Martin pedig valami puccos kocsiban szelte a határokat konferenciára tartva. 16 éves voltam, a bátyám 24. Túl korán vesztettük el a szüleinket. Választhattunk. Pontosabban választhattam. A nagy szüleimhez megyek vagy a bátyám lesz a gyámom. Az utóbbit választottam. Nem akartam a nagyszüleim terhére lenni, meg nem is ismertem őket igazán. Az meg hab volt a tortán hogy a világ másik felén laktak és én nem akartam messze lakni a bátyámtól. Gyászoltunk. De a gyász nem volt oly erős. Gyorsan túl tettük magunkat szüleink halálán. Nem nagyon szerettük őket, amint Zsombor betöltötte a 18-at elvárták hogy ő tartsa el őket s engem. Nem fizették a számlákat, ittak, vertek és üvöltöttek. A sors szabadított ki minket. 
Pontosan 1 éve hogy a házunkra kitették az eladó táblát. Bátyámmal eldöntöttük költözni fogunk. Bármennyire is fájt a felismerés mennyire nehéz itt hagyni szülőházunkat meg kellett tennünk ezt a lépést. Már ki nem állhattuk hogy a szomszédok minden reggel sajnálkozó tekintettel néztek ránk és hozták a sok kaját mintha kötelező lenne eltartani a két szülő nélkül maradt gyereket. 
 És pontosan egy hete hogy feltérképeztem új otthonunkat. Puccos kis ház. Még szerencse hogy Zsombornak így bejött az élet. Nem is olyan rossz itt. Titánnak és Atlasznak is tetszik. Főleg hogy kaptak egy hatalmas telket amin szabadjára kergetőzhetnek. És én is kaptam egy külön szobát ami hatalmas és ami a legjobb a falak hangtompítósak arra az esetre ha a bátyám lányokat hozna fel, vagy ének tudását fitogtatná. Azt hiszem nincs több mondani valóm. 
Szia Hope.